Barátunk, Talpas 1104 M

Írta: Vigh Rózsa

Talpas hatalmas, fehér bundájú, bernáthegyi keverék volt.  Ilyen kellett a tanyára, hogy védelmezzen bennünket a nagy magányban.  Velünk, a ház népével szemben szelíd volt, de az idegenekre igencsak ráijesztett.

Gondolatban még ma is megsimogatom vidám játszótársunkat, hűséges barátunkat. Talpason lehetett lovagolni, meghuzigálhattuk hatalmas füleit, befoghattuk akár egy lovacskát, mindent hangos örömmel, farkcsóválva tűrt.

Szegény Talpas nem élt valami zsíros koszton Hogyan is tarthattuk volna jól, amikor néha mi is éhesen keltünk fel az asztal mellől, és nem, azért mert nem szerettük, amit anyánk elénk tálalt. Talpas könnyen segített magán. Amikor látta, hogy hiába vár, kisompolygott a rétre nyulászni. Ha egyszer egy nyulat üdvözőbe vett, annak a sorsa megpecsételődött. Nagy erő hajtotta: az éhség.

Egyik nyúlvadászatáról mozgó kis valamivel a szájában tért vissza és letette elénk. Valamennyien egyszerre ugrottunk fel és közelharcot vívtunk a nyulacskáért, mert bármilyen hihetetlenül hangzik is, Talpas egy élő, sértetlen nyuszit hozott nekünk. Lett erre olyan sírás, rívás, hogy visszhangzott tőle a tanya. A nyulacskát mindnyájan magunkénak akartuk. Egymás kezéből kapkodtuk ki szegényt, miközben Talpas jóllakottan nyújtózott el, az udvar fövenyén Még a szemét is lehunyta, hogy ne lássa civódásunkat.  Kimondhatatlanul vágyódtam a csöppnyi állat után, és ugyanezt érezték a testvéreim is. Végül Laci, kaparintotta magához, és megfellebbezhetetlenül kijelentette, hogy a nyúl a legidősebbet illeti meg. Erre mi, kisemmizettek még nagyobb erővel zendítettünk rá a bömbölésre. Legszívesebben panaszra mentünk volna a tanyától messze kapáló szüleinkhez, de mi lesz addig a nyuszival? Laci örökre elorozza előlünk. Így is betette a kamrába, rázárta az ajtót, majd nagykegyesen így szólt.

-Bőgőmasinák, megengedem, hogy a nyúlpalota építésében segítsetek nekem.

Béla beérte ennyivel, és csakhamar azon tanakodtak: miből és hogyan készítsék el a nyuszilakot. Mi a húgommal tovább ríttunk, magunknak követelve az állatkát.

Talpas, mintha megsokallta volna az óbégatásunkat, felállt, nagyot nyújtózott és elindult kifelé a tanyából. Mi ügyet sem vetettünk rá. Ment egy darabon, majd visszanézett, és mivel látta, hogy nem követjük, visszajött. Megállt előttünk, hozzánk dörgölődött, majd újra elindult.

–Talpas –nyöszörögtem a, hü állat felé- hozzál nekem is. Meglátod még jobban, szeretlek, mint eddig, mindig neked adom a kenyerem haját, pedig tudod mennyire, szeretem.

Talpas csak nézett rám, aztán elindult a rét felé, visszanézett, éppen csak nem szólt. Gyertek, már kis maflák.

Tétován felálltam,  odafutottam hozzá, hogy megsimogassam, és tovább kérleljem, de Talpas nem várt be. Mennél jobban siettem, annál gyorsabban haladt. Marika ott futott a nyomomban és könnytől maszatos képpel hüppögte:

-Rozi, ha hoz, legyen a kettőnké. Szerethetjük azt ketten is, nem igaz?

-Jól van, csak gyere, utolérjük és megmondjuk neki, hogy kettőt hozzon.

Már jó darabon szaladtunk Talpas után, amikor beértünk a lucernásba. A kutya hirtelen megállt és orrát a földre szegezve várta, hogy odaérjünk. Alig pihegve huppantunk le mellé a földre, de egyszeriben tátva maradt a szánk a csodálkozástól. Talpas orra előtt a lucernásban egy puha fészek mélyén selymes kis szőrpamacsok bújtak vinnyogva egymáshoz. Kis nyuszikák! Még olyan boldogságot!  Mindketten felkaptunk egyet és mar szaladtunk is a tanya felé.

-Van már nekünk is, van már nekünk is! Ám egyszerre megtorpantunk.

-Te Marika, van még a fészekben, vigyünk Culnak is.

Visszafutottunk. Talpas még mindig ott állt, ránk sandítva. Ki tudja mit forgatott a fejében?

Kivettem a legkisebb öcsémnek szánt nyuszit, és még mindig maradt a fészek alján egy vinnyogó kis állat.

-Elviszem Bélának, akkor mindnyájunknak lesz- szólt Marika, és kötényébe tette az utolsó fészeklakót is. Talpas sajnálkozva nézett utána.

Alig értünk a tanya közelébe, torkunk szakadtéból kiáltozni kezdtünk.

-Gyertek! Nyulakat hozunk

Mire beértünk az udvarra, alig bírtuk szusszal. Valamennyi nyuszi a kamrába került aztán nekiláttunk az ólkészitésnek. Laci felvette az érkezésünk, okozta izgalmában eldobott tégladarabot, és egyengetni kezdte az innen-onnan kihúzgált, rozsdás görbe szögeket. Izgalmában többet ütött az ujjára, mint a szögre, végül is megmérgesedett, és ehajintotta az egészet.

-Csinálja, aki akarja, nekem jobb gondolatom támadt. Az enyémet beteszem a tyúkólba.  Majd édesapámmal csináltatok egy faházat. Ezzel máris futott a kamrába, fülön fogott egy nyulat és betette a tyúkólba. Nekünk sem kellett több, mindnyájan követeltük, hogy adjon szállást a mi nyulunknak is. Végül is nagykegyesen beengedte a jövevényeket, a tyúkoktól elorzott ólba. Ott gubbasztottak szegénykék, egymáshoz bújva.

Marika kenyérhéjat hozott nekik, de hozzá sem nyúltak. Sokáig törtük a fejünket, mit adjunk nekik, míg végül Lacinak eszébe jutott egy versike: nem eszik az egyebet, csak káposzta levelet. Szaladtunk valamennyien a kertbe, és két marokkal estünk neki a zsenge káposztának. Egykettőre megtömtük vele a nyulak részére kisajátított ól sarkát.

Lassan ránk esteledett. A tyúkok mind sűrűbben és izgatottabban kerülgették, megszokott helyüket. Fejüket félretartva sandítottak fel a csukott ajtóra. Féltek tőlünk is. Némelyik felugrált a létrán, és felrepült a tyúkól tetejére, vagy a közeli eperfa alsó ágára, és álomba merült. Nemsokára apámék is hazajöttek a kapálásból. Egymást túlkiabálva meséltük a nagy újságot. Anyánk azt sem tudta mihez kapjon, tüzet rakott és fejni ment, mi pedig körülfogtuk apánkat.

-A tyúkól a tyúkoké, ott nem maradhatnak a nyulak-keserített bennünket.

-Akkor hol?

-Hát majd valahol, de ott nem. Éjjel a róka, meg a menyét mind elhordaná a baromfit a fa tetejéről.

-De Talpas nem hagyja-, rimánkodtunk.

-Talpas nem tud felmenni a fára, a tyúkoknak pedig pihenniük kell éjszaka, mert ha megzavarjuk az álmukat, holnapra nem lesz tojás.

Ez elfogadható érv volt, mert a tojással szükiben voltunk, és a leves behabarásához, a bundás kenyérhez valót, nagyon be kellett osztani anyánknak.

Diribdarab deszkákból, rozsdás szegekkel az egész napi kapálástól fáradtan, nekilátott apánk, hogy házat csináljon a nyulaknak. Dehogy feküdtünk volna le, amig készen nem lett. Aztán beleraktuk mind az ötöt, a tyúkokat apánk sorra leemelte az ól tetejéről és visszatette megszokott helyükre. A kis nyulak ólja a fáskamrában került, tettünk eléjük répát, káposztalevelet, egyenek.

Fel is neveltük valamennyit, és mindegyiket külön sirattuk el, amikor apánk egy-egy vasárnapi ebéd kedvéért sorban levagdosta őket. A húsuk azonban, mi tagadás nagyon finom volt. Talpas sem maradt hoppon: ő kapta a zsenge csontokat, borravalónak.