008./         Ételverseny

Egyszer Étel ország királyának fülébe jutott, hogy alattvalói között csúnya torzsalkodás folyik. Nosza több sem kellett a királynak, szétszalasztotta belső szolgáit: a különböző ízű palacsintákat, hogy azonnal hívják trónja elé a békétlenkedőket. Nagy volt az uralkodó álmélkodása, amikor végignézett az egybegyűlteken és látta, hogy országa valamennyi lakója ott szorong a palota dísztermében. Éktelen haragra gerjedt.

- Tehát ti valamennyien veszekedéssel töltitek a napot? És mi az, ami viszályt keltett köztetek?

Támadt erre olyan hangzavar, hogy csak úgy rengett bele a palota. A szolgáknak elzsibbadt a karjuk a csengőrázástól, mire úgy - ahogy elnémult az egybegyűlt étel - sereg.

- Micsoda viselkedés ez? Egyszerre csak egy beszéljen! - mordult fel a király. - Méghozzá az, akinek megadom a szót. Talán mondd el te, Kocsonya testvér, mi rágja alattvalóim szívét. Beszélj, hallgatlak, ahogy látom te vagy a legrendíthetetlenebb.

- Felséges királyunk - reszketett minden izében a Kocsonya. Nem is lehetne megállapítani, mikor és hogyan kezdődött, elég az hozzá, hogy egyre vadabb és vadabb vita folyik közöttünk...-

 - Dehát miről? - hördült fel a király.

- Azon vitázunk hogy melyikünk az emberek kedvence - mondta szemlesütve a Kocsonya.

- Hahaha - kacagott a király. - Szóval azon vitatkoztok, kit szeretnek legjobban?! És mire jutottatok?

- Semmire - rezegte lemondóan a Kocsonya. Sosem jutunk el a döntésig, mert a Halászlé, és a Lecsó, akiknek köztudomásúan a legcsípősebb természetük van, túlkiabálnak mindenkit.

- Úgy?! A Halászlé és a Lecsó tehát kedvenceknek tartják magukat?

- Igen - reszketett a Kocsonya, és azt mondják...

- Nem igaz... nem igaz! - zúgta ekkor megint egy torokkal az egybegyűlt sereg.

- Nem akarom, hogy országomban viszálykodás legyen - jelentette ki a bölcs király, amikor elcsendesedett a társaság. Elrendelem hát, hogy holnaptól kezdve tíz napon át megrendezzük a Legjobb étel címéért folyó versenyt.

- Éljen, hurrá - ujjongott ekkor a tömeg, csak a Kukoricamálé, Krumpli ganca, és a Kukoricakása maradtak csendben. Őket nem érdekelte a verseny. A húsételek sok százféle finomabbnál - finomabb változata mellett nem számítottak sikerre.

Másnap reggel valamennyien felsorakoztak a hófehér abrosszal terített, gyönyörűen díszített asztalon, aztán várták, hogy válogassanak az emberek.

Szegény vándor volt az első vendég. Ruhái cafatokban lógtak és talán már meg sem tudta volna mondani, mikor evett utójára főtt ételt. Az éhség nem is hagyta sokáig válogatni és pár pillanat alatt bekebelezett egy rántott szeletet, egy első három helyezettje már úgyis megvan...

- Hohó... várjunk még, végén csattan az ostor. Ez az ember éhes volt, és eddigi élete során nem igen ehetett ilyen finomakat, de várjuk meg, mit választ majd a hatodik - nyolcadik napon?

- Mit választana? - pityergett a Lecsó, akkor is teletömi magát húsétellel és hátat fordít valamennyiünknek.

- Én nem merném olyan biztosra venni a dolgot, azért azt ajánlom, hogy folytassuk a versenyt - mondta a király.

Ettől kezdve a szegény legény mindennap betért a versenyre és az első napokban valóban hús ételeket választott. A negyedik napon azonban már valahogy nem kívánta a túl zsíros, tömítő falatokat és hosszú szemlélődés után elvett egy ínycsiklandozó illatú paprikás krumplit. A krumplicskák táncra perdültek a piros lében, úgy megörültek a választásnak, a király pedig sejtelmesen elmosolyodott. Másnap megint húst evett a szegény legény, de hatodik napon a Lecsó mellett döntött.

- Na látjátok? - mondta a király. Azt hiszem érdemes lesz még várnunk egy - két napot, ahhoz hogy rájöjjetek egy nagy - nagy igazságra.

Másnap alig foglalták el helyeiket az ételek a hófehér asztalon, egy középkorú ember tért be a terembe négy gyermekével. A legkisebb alig látszott ki a földből, a legnagyobb meg már a válláig ért az apjának.

- Nézzétek csak - csillant fel az ember szeme, ahogy végigtekintett a hosszú asztalon.

- Kukoricakása, forrón, hideg tejjel nyakon öntve. Hü, de sokat ettem belőle kicsi koromban. Persze megesett, hogy tej helyett olajjal kente be a tetejét édesanyám, csak úgy tessék-lássék módra, és az is előfordult, hogy üresen kanalaztuk a vízben főtt nyögvenyelő kukoricakását.

- És jó volt? - kíváncsiskodtak a gyerekek.

- Hogy jó - e?! Nekünk igen, mert nem volt válogatnivalónk. Örültünk, hogy az is került szegényes asztalunkra. Akár hiszitek, akár nem, már majdnem két évtizede hogy utójára ettem és most... most valahogy megkívántam a kását.

- Én is... én is... - mondták a gyerekek.

Mindjárt oda is telepedtek az asztal mellé és egyik a tejjel leöntött kását, másik az olajosat, harmadik a málét, negyedik a puliszkát húzta maga elé. Mindegyik megkóstolta mind a négy félét és a szegényes kukorica ételek el is fogytak az utolsó morzsáig.

- Hahaha - kacagott jóízűen a király, amikor a jóllakott vendégek elmentek. - Látjátok! Ki merné eztán biztosan állítani magáról, hogy ugyanaz az ember hajlandó napokon, sőt heteken át megelégedni vele? Hogy nem vetne szemet más ételre, nem kívánná meg még azt is, amely közöttünk a legszegényesebb falatnak tartja magát, de az emberekben régi hangulatot, keserédes emlékeket ébreszt. Ezután remélem nem vitáztok többé, inkább azon lesztek, hogy minél több örömöt szerezzetek egymásnak és az embereknek.

Az alattvalók erősen fogadkoztak és attól kezdve még a csípős Halászlé sem volt paprikás hangulatban.

Úgy bizony gyerekek! A legjobb falatokra is rá lehet unni és okos ember úgy válogatja össze az ételeit, hogy változatos, tápláló és tartalmas legyen. Igaz is: ettetek már kukoricakását? Forrón, hideg tejjel nyakon öntve! Ha éhesek vagytok: maga a csoda! És milyen egészséges?! Kérjétek meg Nagymamit, hogy főzzön nektek.